MARSÓ PAULA

AZ ELVESZETT CIRKÁLÓ

​

Fuchs Tamás (1962) már a kilencvenes évek elején kidolgozta az android-portré és -tájfestészet formabontó esztétikáját, amikor a kortárs képzőművészetről folytatott hazai diskurzusban még senki sem beszélt a transz-, poszthumán, indusztriális szörnyetegség fogalmáról. Nem csak valóságos (azaz a sci-fi világában tekintélyesnek számító) robotok portréit vitte vászonra, de humanoid lények alakját is szintetikus élőlényekké transzformálta, melyek így mediatizált, kísérteties alakban jelentek meg. Az első emberrobot portréja, ha jól emlékszem, egy óriási méretű olaj vászon festmény Fritz Lang 1927-ben bemutatott Metropolis-ából, mely Máriát, a női androidot ábrázolta. A film szövevényes története a disztópia fogalmára épül, gépek és emberek ütközetében a humanoid természet elvesztésének, átlényegülésének drámája zajlik – ahogyan majd az Anno 1980, vagy a Szárnyas fejvadász című filmek esetében.

A kísérteties- jelleg fontos minősége Fuchs Tamás munkáinak, de ennek ereje nem a szokatlan vagy rémisztő képi mozzanatokból adódik, hanem abból a derűből és pittoreszk bájból, mellyel vulgarizálja a kép egésze által megidézett unheimlich gondolatát. A posztindusztriális korban a megfigyelő számára valóságosként tapasztalt valamennyi tárgy, fenomén vagy környezeti tér egy mediatizált, szintetikus természetű tünemény, mely magán viseli a látvány szcenírozásának nyomát. Lehet ez irónia, vagy éppen a (giccs)határ feszegetése, ahogyan az állatportrék - és rontott fotók - esetében a világító, vörös szemek. Az élettelen tárgynak is van élete, mert az élettelen anyagnak is van „természete”, bár ennek működése Fuchs Tamás vásznain gyakran az űr és a mélytengerek világához kötődik; ami nem is csoda, hiszen a tárgyak legfontosabb funkciója a lebegés. Az objektumok ebben a különös konstellációban nem csak szigorú körvonalaiktól mozdulnak el, de a gravitáció törvénye alól is mentesülnek.

A Metroplis emelkedésével egy ütemben nő a humanoid természetű gépek hatalma, miközben a mélyben, a nyomorba süllyedt tömegek esetében az emberi természet masinériává lesz. Hogyan ábrázolható és hol helyezkedik el a kettő közötti átmenet? Alighanem az érzékelés hiátusában, tévedésében és esetlegességében van valami maradéktalanul emberi és ábrázolásra érdemes, hiszen igaz ugyan, hogy a lebegés vágyában a téren és időn kívüliség, röviden az örökkévalóság utáni sóvárgás fejeződik ki, hamisítatlan története csak (pusztuló) érzékeinknek van. (Forrás: magyarmuzeumok.hu)

​

​

BIHARI ÁGNES

BECSILLANÓ SZEMŰ ÁLLATOK

​

"Hagyományos technikával, finom rétegekből épülő képei mese-és álomszerűek, elmosódó figurái melankóliát árasztanak, de nem idegen tőle a humor és az irónia sem. Képi világának alanyait a legkülönbözőbb helyeken találja és fogalmazza át. Éveken át portrékat festett, homályos és bizonytalan vonásokkal, bizonytalan környezetben, de a megfogalmazáskor nem ment el a drámaiságig. Most látható sorozatában több kép kiindulópontja is néhány, mások által elrontott fénykép volt. A vásznak szereplői sötét háttérből alig kilépő állatok, többnyire neonfényben csillogó szemekkel, illetve víztükör felett a levegőben sikló nagy hajók, na meg néhány robotos kép." (Forrás: ArtPortál)

​